Hallottatok már a Bösendorfer zongorákról? Gondolom igen, hiszen világhíresek vagyunk a szép hangzásunkról. Én azonban még a Bösendorferek közül is kiemelkedek, mivel én voltam az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, Kodály Zoltán hangszere. Már meghalt, de amikor élt, akkor is pont itt játszott rajtam, a napjainkban az ő nevét viselő budapesti tér, a Kodály körönd sarkán található lakásában. Ma már nem lakik itt senki, a lakás múzeumként működik és Kodály Zoltán munkásságát mutatja be. Óh, de amikor még élt! Micsoda darabokat játszott rajtam! Például az általa írt Háry János című operát, amivel a magyar népdalok is a komolyzene részévé váltak. A népdalok terén amúgy is elévülhetetlen érdemei vannak, az ő nevéhez fűződik a népdalok gyűjtésének megkezdése is. 1905-ben kezdte el a népdalok rögzítését, amit később egy másik zeneszerzővel, Bartók Bélával közösen folytattak egy ideig. Kodály évtizedes munkájának eredménye pedig több ezer lejegyzett népdal lett. Emellett persze a zeneszerzést sem hagyta abba, a színpadi művei mellett többek között zenekari művek, kórusművek és kamarai művek fűződnek a nevéhez. A zene imádata azonban nála nem állt meg a zene gyakorlásánál. Kiemelten fontosnak tartotta a zenoktatás fejlesztését és a zene minél szélesebb körben gyakorlását. Így született meg a Kodály-módszer, amelyet 1945-ben kezdtek el a gyakorlatban is kipróbálni, később pedig a magyar oktatás szerves részévé vált. A Kodály-módszer alapelve egyszerű. A zene mindenkire jó hatással van, a zenei ismeretek fejlesztik a gyerekek készségeit, a hangszer pedig, ami mindenkinek a keze ügyében van, az a saját hangja. Nehéz ezzel vitatkozni, főleg, ha belegondolunk, hogy nincs is talán annál szívderítőbb elfoglaltság, mint a kedvenc dalunk éneklése.