Emil hátradőlt a székében, és Danára mosolygott: - Emlékszel az első találkozásunkra? Az atlétika világa még soha nem látott hozzánk hasonlót, és valószínűleg soha többé nem is fog. Dana nevetett: - Ó, igen, a megállíthatatlan Zátopek! Tudod, még mindig nem hiszem el, hogy mindketten ugyanabban az évben, 1952-ben állítottunk fel olimpiai rekordokat. Emil szeme büszkeségtől csillogott: - Helsinki varázslatos volt. Megnyertem az 5000 métert, a 10 000 métert, majd a szórakozás kedvéért a maratont, amit még soha nem futottam le! - És ne felejtsd el, hogy ugyanazon az olimpián aranyat nyertem női gerelyhajításban. Hihetetlen pillanat volt mindkettőnk számára. - De a kedvenc emlékem még mindig az 1948-as londoni olimpiáról van. Ez volt az első aranyérem 10 000 méteren. Ez a verseny olyan megerőltető volt, de megadta az iramot pályafutásunk hátralévő részéhez. - Mindig is inspiráló voltál számomra. A veled végzett edzések, a határaink feszegetése jobb sportolóvá tett. Aztán az edzések, versenyek és rekordok után rátaláltunk a szerelemre. Emil ekkor megfogta Dana kezét: - Igen, a szerelmi történetünk ugyanolyan legendás, mint a sporteredményeink. Mindketten egyéni sztárként indultunk, de együtt váltunk verhetetlen csapattá. - Amikor először láttalak 1948-ban, tudtam, hogy van benned valami különleges. Nem csak, mint sportoló, hanem mint ember. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, a világrekordok felállításától a rendszer kihívásáig. - Mindig azt mondtam: "Ha futni akarsz, fuss egy mérföldet. Ha más életet akarsz megtapasztalni, fuss le egy maratont." És veled, Dana, egy szeretettel, kihívásokkal és kalandokkal teli életet éltem meg. Mindketten csendben ültek egy picit, és felidézték közös emlékeiket, világrekordjaikat, és az egymásban talált szerelmet.