Néztem, ahogy az utolsó lovasok távolodtak az őszi lombok szegélyezte Duna-parton. Hát ez is megtörtént. A három királyság, amely immár évtizedek óta vetélkedik egymással, szövetséget kötött. Ki gondolta volna, hogy a falak között, amelyet a nagy király, IV. Béla építtetett, egyszer egy asztalnál ül majd Csehország, Lengyelország és Magyarország királya. De ezt is megértük. Én, Károly Róbert az Anjou-házból érkezett magyar király, Visegrádon, az Úr 1335. esztendejében békét hoztam a magyarok, a lengyelek és a csehek életébe. Luxemburgi János cseh király végre lemondott a lengyel trón iránt támasztott igényéről. Így végre sógorom, Nagy Kázmér, a lengyelek királya, megnyugodhat, és hát én sem jártam rosszul. Katonai segítséget nyújtunk egymásnak, Buda teljes árumegállító jogot kapott, ha pedig bármelyikünk fiú utód nélkül halna meg, akkor egymásra hagyományozzuk a birodalmunkat. Mi lehetne nagyobb záloga a békének? Hiszen ki szeretné lerombolni az esetleges jövőbeni örökségét? Kétségtelen, hogy nem volt olcsó mulatság, csak Nagy Kázmér ebédjén 1500 kenyeret szolgáltak fel, de nincs jövő befektetés nélkül.