A polcon lévő helyemről láttam, hogy számtalan edényt tettek tányértársaimra. De ha van valami, amitől a porcelán felületem bizsereg a várakozástól, az az a gondolat, hogy cseh lakomával díszítenek: sertéssülttel, galuskával és savanyú káposztával. Ha csak elképzelem a zsenge, lédús sertéssült szeleteket, vágyom a melegségre. Ez nem akármilyen sertéshús; szakszerűen fűszerezett és aranybarnára sült. Illata cseh otthonok, ünnepek és ünnepek ízeit ígéri. Utána jönnek a gombócok – nem a mások által ismert apróságok, hanem a hatalmas kenyérszerű csodák. Ezeknek a gombócoknak a célja: minden csepp finom mártást felszívni, hogy az evő egyetlen ízről se maradjon le. De mi lenne ez a szimfónia az ellentétes hangok nélkül? Adja hozzá a savanyú káposztát. A kömény árnyalataival átitatott csípős falat ellensúlyként hat, mélységet és frissítő ízt ad minden falatnak. Vannak, akik az enyhébb párolt káposztát választják, finoman édesítve és fűszerezve, lágyabb ellenpontot adva. Ahogy ezek az elemek összeérnek a felületemen, teljesnek érzem magam. A színek, az aromák, a textúrák – puszta tányérból a cseh kulináris hagyomány vásznává varázsolnak. Célom egyértelmű: teljes dicsőségében bemutatni ezt az ünnepet, és elégedett sóhajokat kiváltani az étkezőből. Gyönyörködöm a pillanatokban, amikor a villa és a kés fölöttem táncol, minden falatot megízlelve. Felszínemről minden falattal tanúja vagyok a családi összejövetelek kimondatlan történetének, a kiadós étkezések közben elhangzott meséknek és a cseh konyha gazdagságának. Szóval, itt vagyok, és örömteli várakozással várom, hogy legközelebb részese lehessek ennek az időtlen hagyománynak, hogy legyek az a tányér, amely nemcsak az ételeket szolgálja fel, hanem az emlékeket és a szeretetet.