Tudtátok, hogy „Franciaország és India határos”? Azt mondjátok, hogy ez nem is igaz, mert messze vannak egymástól, Franciaország Európában, India meg Ázsiában van? Nos, lehet, hogy ez igaz a ti világotokban, de az enyémben máshogy van. Vegyünk mindjárt engem, János vitézt. Nem voltam ám én mindig vitéz. Elhagyott gyerek voltam, akit egy kukoricaföldön találtak meg, ezután is neveztek el Kukorica Jancsinak. Ahogy felcseperedetem, juhászként kerestem a kenyeremet, ami nem volt könnyű kenyér, de legalább ott volt az én Iluskám… Aranyból van a szíve, de a boldogságunkra még sokat kellett várnunk, mert a gonosz mostohája szó szerint egy boszorkány volt. Haj, mi mindenen kellett keresztül mennünk, míg végre egymáséi lehettünk! Rablókkal harcoltam, huszárnak álltam, még az örök fagy országát, Olaszországot is megjártam! És ez még csak a kezdet volt. Miután Iluskám haláláról értesültem, újra vándorútra indultam. Eljutottam az óriások országába, a sötétség országába, még az Óperenciás-tenger partjára is, és milyen jól tettem. Így jutottam el végre Tündérországba, ahol nem csak visszakaptam az én Iluskámat, de megválasztottak minket a tündérfiúk és tündérleányok királyának és királynőjének. Azóta szó szerint királyul élünk, és nem utolsó sorban, szerelemben. Látom nem hiszel nekem. Innét Tündérországból nézve elég lényegtelen információnak tűnik, de valószínűleg a te világodban számít, hogy ezt az egészet egy Petőfi Sándor nevű magyar költő vetette papírra 1844-ben a János vitéz című elbeszélő költeményben. Hogy az én egész életem fikció? Engem nem zavar, én jól érzem magam így Tündérországban, és úgy tűnik, hogy ez a te világodban sem von le az értékemből. Még mindig olvassák a történetemet, mi több, 1973-ban még egy egész estés rajzfilmet is bemutattak róla. Mi többre vágyhatna valaki, aki árva juhászbojtárként kezdte az életét?