A huszárok bizony igen csinos katonák voltak. Fürge, de erős lovakon lovagoltak, díszes, zsinóros kabátot, úgy nevezett mentét viseltek, amin a fémszállal átszőtt zsinórok nem csak jól mutattak, de védelemül szolgáltak a kardcsapások ellen is. És akkor még nem is említettem a jellegzetes fejfedőt, a huszárcsákót. Persze a mindenkori seregek nem azért tartották a huszárokat, mert jól néztek ki, hanem mert nagyszerűen tudtak portyázni, azaz cselvetéses rajtaütéseket végrehajtani. Körülbelül a 14. század végén említik először ezeket a könnyű lovasokat, pár évtizeddel később pedig már Mátyás király is huszárként emlegeti őket. Bár eredetileg szerb és horvát lovasok voltak a huszárok, később tipikusan magyar fegyvernem lett, amely évszázadokig fennmaradt. Sikerességük okán más országok ‒ például Lengyelország, Franciaország és Itália ‒ is huszárságot állított fel. A portyázásra visszatérve, magam is egy birodalomszerte híressé vált portyának, avagy huszárcsínynek köszönhetem a hírnevemet. 1757-ben mindössze 4320 katonával nem csak bevettem Berlin városát, de meg is sarcoltam. Mindössze egy napot voltunk a városban, felkaptuk a pénzt, pár kesztyűt az uralkodónőmnek, Mária Teréziának, és már ott sem voltunk. Egész Európa Nagy Frigyes porosz uralkodón nevetett; bevallom én is. A karrierem igazán szépen alakult ezután, így azt hiszem, érthető, hogy szobrot állítottak nekem a Budai Várban, sőt film is készült rólam. Na tessék, bemutatkozni meg elfelejtettem, pedig a huszárok mindig sokat adtak a jó modorra. Kérem alássan, Hadik András huszártábornok vagyok, 1764‒1768-ig az Erdélyi Nagyfejedelemség kormányzója, 1774-ben Galícia és Lodoméria kormányzója, 1774‒1790-ig a Birodalmi Haditanács elnöke. Mindenkit szeretettel várok a Budai Várban!