A koszos szemetesbe dobva, gyűrött újságok és üres kávéscsészék között, kidobva fekszem – az egykor érintetlen harisnya, most rongyos állapotomban. A félhomályos sarokból felidézem az fejlődésemet, és azt, hogy hogyan kerültem ide. Az amerikai DuPont laboratóriumában 1935-ben megalkották idősebb unokatestvéremet, a nylont. Szintetikus csoda volt, ezek a harisnyák a selyem természetes fényét és vonzerejét utánozták. Tartósak és megfizethetőek voltak, és álomszerűvé varázsolták a női lábakat. Az én törzskönyvem azonban máshogy néz ki. Csehszlovákiában születtem, a „silon” leszármazottja vagyok. A zseniális cseh kémikus, Otto Wichterle, valami hasonlóval próbálkozott, és íme, bemutatták a „szilon” harisnyát. Mi voltunk a nejlon európai megfelelői, egyformán szeretett és ünnepelt. A nők mindenhol akartak minket. A selyemharisnya, bár szép, könnyen elszakadt és drágább volt. Fényt, rugalmasságot és olyan eleganciát hoztunk, aminek nehéz volt ellenállni. Érkezésünket a piacra hatalmas várakozás fogadta, és hamarosan a nők lábát ékesítettük kontinenseken keresztül. A második világháború idején fontosságunk hangsúlyossá vált. Mivel a selymet leginkább az ejtőernyőkhöz rendszeresítették, nejlon- és silonharisnyákat kezdtek el használni a nők. Rugalmasságunk és fényességünk kedvencekké tett bennünket, még akkor is, ha hiány volt belőlünk. De, mint minden jó esetében, a mi korszakunk is egyszer hanyatlani kezdett. Egy gubanc ide, egy húzás oda, és hamarosan a legkisebb tökéletlenség miatt is eldobtak minket. Minket, akik láttunk báltermeket és irodákat, félre lettünk vetve. És most itt vagyok, és elmélkedem azokon a napokon. Bár lehet, hogy most a szemetesben vagyok, az örökségem megmarad. Minden lépés, minden tánc – részesei voltunk ezeknek a pillanatoknak. És végül is, nem ez az, ami igazán számít? Nem a kopás, hanem az emlékek, amelyeknek részesei voltunk.