Ismét itt a délutáni dugó… Idegeskedés, dudálás. Mondanám az autósoknak, hogy nyugalom, minden rendben lesz, oda fogtok érni, de ki figyelne egy kőoroszlán szavaira? Pedig elhihetitek nekem, amióta itt forgalom van, én itt vagyok, sőt régebb óta is. Egész pontosan 1852 óta, köszönhetően Marschalkó János szobrásznak, aki mind a négyünket megalkotta. Mi díszítjük a budapesti Széchenyi Lánchíd pesti és budai oldalát. Néha szeretem azt gondolni, hogy őrizzük is. A hidat egyébként korábban, 1849-ben adták át egy Julius Jacob von Haynau osztrák táborszernagy – aki egyébként a magyar szabadságharc leveréséről híresült el - vezette ünnepség keretében. Pedig ez az egész híd ötlet nem is tőle származik, hanem egy magyar gróftól, Széchenyi Istvántól, aki még 1820 telén a jégzajlás miatt nem tudott átkelni a híd alatt folyó Dunán. A tervezést és kivitelezést azonban angol mérnökök végezték, két Clark, William Tierney Clark és Adam Clark. Nem voltak testvérek vagy ilyesmi, csak ugyanaz volt a vezetéknevük. Adam Clarkról teret is elneveztek a budai oldalon, ennek a forgalmát nézem én nap nap után, szemben a Várhegy alatt átfutó Alagúttal. A másik oldalon lévő oroszlánokkal nem nagyon beszélünk, főleg mióta 1907-ben a pesti oldalon megépült a Gresham-palota. Azóta ők állandóan azt mondják, hogy náluk szebb a kilátás, de szerintem ez butaság, hisz mi nyújthatna szebb kilátást Budapesten, mint a csodás Budai Vár? Na jó van egy dolog, ami szebb. A mi hidunk, a Lánchíd.